Izrael részéről a béke egyértelmű és megkerülhetetlen feltétele a palesztin terrorizmus megfékezése. Véleményem szerint nincsen olyan palesztin tényező, amelyik valóban képes lenne megfékezni a terroristákat, miközben kétséges, hogy megvan-e ehhez egyáltalán az akarat. (Megjegyzem, hogy az a véleményemmel ellentétes feltételezés, hogy a palesztin vezetésben megvan a képesség a terroristák megfékezésére, még lesújtóbb képet ad a Palesztin Hatóságról.) Abbasz kétségtelenül tett ilyen ígéreteket, de ez lehet taktikai húzás is a palesztin vezetés részéről. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Abbaszt kifejezett amerikai nyomásra választották meg, tömegtámogatása elenyésző, különösen Arafatéhoz képest. Arafat még ezt a gyenge miniszterelnököt is sokallja, folyamatos hatásköri vitákban áll Abbasszal. Nyugtalanító, hogy a hét fegyveres palesztin biztonsági szolgálat közül ötnek a felügyeletét Arafat magánál tartotta, miközben összesen háromnak volna szabad megmaradnia az útiterv szerint, mind a háromnak a miniszterelnök felügyelete alatt.
A palesztin terrorizmus forrása és jellege
Szükségesnek tartok egy kitérőt a palesztin terrorizmusról. A magyar és a nemzetközi média által felkínált kép véleményem szerint olymértékben hamis és megtévesztő, hogy a politikusokat is gyakran akarva-akaratlanul tévútra viszi. A bal- és jobboldali médiában egyaránt teljesen általános beállítás szerint mintegy palesztin népi felszabadító mozgalom harcol Izrael ellen, a gyarmati felszabadító mozgalmak és minden korábbi elnyomás elleni harc szellemi örököse. Ez a hamis kép szerint felszabadító mozgalom marxistább vagy nacionalistább, illetve radikálisabb és mérsékeltebb frakcióit az egész palesztin nép törekvéseit kifejező, egyszerre mérsékelt és harcedzett PFSZ fogja többé-kevésbé össze, amely egyedül alkalmas a palesztin államiság megteremtésére. A terroristák vagy nem is terroristák, csak elkeseredett radikálisok, vagy pedig terroristák ugyan, de mint ilyenek egy legitim mozgalom sajnálatosan, de érthetően a szélsőségesség irányába elcsúszott tagjai, akik, ha a palesztin nép általános követelései megvalósulnak, nyilván el fognak jelentéktelenedni és maguktól leteszik a fegyvert.
A „palesztin nép” autonómiatörekvései történetileg nem tekinthetnek vissza hosszú múltra. Az egykori Palesztinában élő arabokról és leszármazottaikról van szó. Az ENSZ határozatát ellenezve az itt élő arabok meg akarták akadályozni Palesztina felosztását zsidó és arab részre. A háborúskodásban – különösen Izrael Függetlenségi Háborújában – vereséget szenvedtek. A szülőföldjükről elűzött arabokat a környező arab államok nem fogadták be, integrációjukra nem adtak lehetőséget, hanem menekülttáborokban telepítették le őket, ezzel határozatlan időre fenntartva az Izraellel szembeni ellenségességet, elkeseredettséget és nyomort. Kézenfekvő az analógia, hogy mi történt volna, hogyha ezekben az években, a II. Világháború végén Németország nem fogadja be a Csehszlovákiából és Lengyelországból elűzötteket, hanem a határ mentén menekülttáborokba telepíti őket le, vagy említhetnénk a Szlovákiából áttelepített magyarokat is. A mai palesztin terrorcselekmények morális igazolása semmivel nem áll erősebb lábakon, mintha egy szudétanémet felrobbantana egy bevásárlóközpontot Prágában, vagy egy húszéves budapesti egyetemista, akinek a nagyapja még Kassán járt iskolába, felrobbantaná magát egy pozsonyi buszon.
A zsidó települések, illetve a későbbi Izrael elleni támadások nem „palesztin”, hanem arab zászló alatt történtek, már a kezdetektől szíriai és egyiptomi, később jordániai támogatással. A palesztin ellenállás tehát a kezdetektől fogva arab országok bel- és külpolitikájának a függvénye volt, és részben ezen az áttételen keresztül, részben közvetlenül kapcsolódott az Egyesült Államok és a Szovjetunió szembenállásához. A frontvonalak annyiban hamar kialakultak, hogy a kezdeti támogatás után a Szovjetunió eltávolodott Izraeltől és az arab nacionalizmust támogatta, amely szembefordult az egykori protektorral, Nagy-Britanniával és az új világhatalommal, az USA-val. Így hamar eljutottak a szovjet fegyverek az Izraelt megsemmisíteni kívánó arab országokhoz és rajtuk keresztül a palesztin fegyveres mozgalmakhoz. A palesztin terrorizmus az 1967-es arab vereség után megalapított, marxista Népi Front Palesztina Felszabadításáért „találmánya”. Célja az volt, hogy a konfliktust átvigye Európába, és civilek elleni támadásokkal a lehető legnagyobb sajtónyilvánosságot teremtse meg a palesztin ügynek. Ezt repülőgép-eltérítésekkel sikerült is elérni. A szervezetnek Jordániában és Libanonban voltak kiképzőtáborai. Itt nincs hely a terrorizmus története részletes kifejtésének, csak azt akartam illusztrálni, hogy már a kezdetektől kezdve nem autonóm függetlenségi mozgalomról van szó. Ellenkezőleg, a világpolitikai helyzettől és külföldi államok támogatásától függ a terrorista infrastruktúra fenntartása. Többezer ember kiképzése, fegyverben tartása, ellátása, irányítása több ország területén, átjuttatása a határokon nem egy „népben gyökerező mozgalom” teljesítménye, mint ahogy nem is volt az soha a történelemben. A finanszírozás, a fegyverbeszerzés, a kiképzőtáborok fenntartása, a felderítés, az elhárítás, a műveleti tervezés, a hamis okmányok folyamatos beszerzése és cseréje állami hatóságok, köztük titkosszolgálatok együttműködését követelik meg.
Míg a média valamiféle olcsó partizánromantikából, Dávid és Góliát-küzdelemből indul ki, elfelejti, hogy a II. Világháború partizánjai mögött is állami hadvezetés és logisztika volt. Így a terrorizmus is mindig állami terrorizmus. Az európai kommunizmus összeomlása és a Szovjetunió felbomlása után új támogatók után kellett nézni. Az iszlám fundamentalizmus ezzel párhuzamos megerősödése, a növekvő Amerika-ellenesség és az arab országok közötti belső ellentétek mentén jöttek létre az új utánpótlási vonalak. A palesztin terrorizmus jelenleg a szíriai és iráni támogatás miatt tud fennmaradni, és ezért elsősorban ezeknek az országoknak az érdekét kell szolgálnia. Libanoni, jemeni és szaúd-arábiai hivatalos-félhivatalos segítség is alapos okkal feltételezhető. A palesztin terrorizmus sok embernek megélhetést, társadalmi státuszt, életcélt ad egy gazdaságilag nagyon nehéz helyzetben lévő területen, ahol a közigazgatás is csak külföldi segélyekből tud fennmaradni. Ezért nem áll a palesztin vezetés hatalmában leállítani a merényleteket. A béke csak akkor képzelhető el, ha az Egyesült Államok és a nemzetközi közösség elegendő nyomást tud gyakorolni ezekre az államokra, hogy hagyjanak fel a terrorizmus támogatásával. Külön probléma, hogy a palesztin oktatási rendszerben és médiában a bölcsőtől a sírig folyik a zsidóellenes indoktrináció, és generációk kellenek ennek kiheveréséhez. Súlyos félreértés az is, hogy a terroristák hajlandóak letenni a fegyvert, ha létrejöhet a palesztin állam.
Izrael a magyar médiában, különös tekintettel a jobboldal sajtójára
Már többször kárhoztattam a média szerepét az izraeli-palesztin háborúság aspektusainak tálalása miatt. Alapvetően Tatár Györggyel értek egyet, aki a következőket írta „A palesztin jelmez” című tanulmányában: „a honi (és persze nemcsak a honi) liberális sajtó és a szélsőjobboldali, antiszemita sajtó között tökéletes összhang van abban a tekintetben, hogy a Közel-Kelet véres konfliktusának kizárólagos előidézője és fenntartója Izrael. A liberálisok szerint Izrael ezt nem a létezésével, hanem érthetetlenül intranzigens és hajthatatlan politikájával éri el, a szélsőjobb szerint szintén, ám ezt a politikát elválaszthatatlannak tartja Izrael létezésétől. Nehéz ellenállni annak a benyomásnak, hogy a liberális oldalt ugyanennek a következtetésnek a levonásától pusztán valami, a holokauszt által hátrahagyott félszegség tartja vissza.”
Az írott és elektronikus média sokkal nagyobb terjedelemben és együttérzéssel szól a palesztin civil áldozatokról, mint az izraeliekről. A palesztin áldozatok az állig felfegyverzett, kvázi népirtó „állami terrorizmus” áldozatai, míg az izraeli civil halottak egy végsőkig elkeseredett, kis védtelen nép szabadságharcának sajnálatos melléktermékei. A baloldal és a jobboldal sajtója abban különbözik, hogy a jobboldal sajtójában ez a beállítás tudatos és mint ilyet sulykolják, míg a baloldali sajtóban inkább másodlagos, az ismert „emberi jogi” beállítottságból fakadó.
A nagyközönség részére egyetlen „valóság” létezik, a média által teremtett látszat. Ezért kicsit bővebben, példákon át szeretném megvilágítani mondandómat: a Népszabadság május 2-i számában a következőket írta: „Tizenkét palesztint – köztük egy kisgyermeket – lőttek agyon izraeli katonák, miután behatoltak Gáza város keleti részébe. Az AFP hírügynökség palesztin biztonsági forrásokra hivatkozó jelentése szerint legalább tíz izraeli harckocsi és harcjármű tüzérség és helikopterek támogatása mellett hatolt be a palesztin hatóság fennhatósága alá tartozó területre. Szemtanúk szerint a katonák tűzpárbajt vívtak palesztin fegyveresekkel. Az összetűzésben legalább 15 palesztin megsebesült, közülük kettő súlyosan. Az izraeli katonák egy házat leromboltak.” A cikk még megemlíti a legutóbbi Tel-Avivi merényletet.
Ma már nem nehéz utánanézni az Interneten, miről is tudósított az AFP: három, terrorcselekmények elkövetésével gyanúsított Hamasz-tag elfogása érdekében indította az akciót az izraeli hadsereg. (A Hamasz vállalta magára a három halálos és hatvanöt sebesült áldozatot követelő Tel-Avivi merényletet. Mivel a Palesztin Hatóság az oslói egyezményben vállalt kötelezettsége ellenére nem tartóztatja le a területén bujkáló terroristákat – Izrael másképp nem tudja elfogni a területén polgári személyek ellen elkövetett terrorcselekmények szervezőit és tetteseit.) A keresett terroristák 15 órán át tartó ostrom ellenére nem adták meg magukat, és más palesztin fegyveresek is a védelmükre keltek. Az izraeli hadsereg evakuálta az épületben rekedt polgári személyeket, majd miután számtalan fegyvert és robbanóanyagot találtak, ezt az épületet robbantotta fel. A Reuters jelentése szerint a kétéves kisgyermeket akkor érte a végzetes találat, amikor az ablaknál állt a tűzpárbaj alatt.
A Népszabadság „tudósításából” éppen csak az nem derült, ki, mit kerestek az izraeli katonák Gázában, miért lövöldöznek és robbantgatnak, kik a palesztin áldozatok, és miért esik áldozatul egy kisgyerek. Ehelyett azt a látszatot kelti, mintha az izraeliek ötletszerűen benyomulnának a Palesztin Autonómia területére, tüzet nyitnának békés civilekre és gyermekeikre, akiket palesztin „fegyveresek” igyekeznek megvédeni, majd még értelmetlenül pusztítanák is a palesztin javakat.
A Magyar Nemzet 2003. május 7-i számában a béketervet kommentálják:
„A lényegi kérdéseket nem rendezi a béketerv, így a palesztin menekültek visszatérését nem engedélyezi, és Jeruzsálem státusa is kérdéses.” Valójában az útiterv a rendezés harmadik szakaszában tárgyalásokat irányoz elő éppen ezeknek a kérdéseknek a rendezésére. Érdekes, hogy csak a palesztin követeléseket tekinti a kommentátor, Sitkei Levente „lényeginek”. „A reformer Abbász ugyanis letörné a fegyveres szervezetek erőszakcselekményeit (ez az útiterv egyik fontos eleme), befejezné az intifádát, s befolyásos minisztertársaival együtt kész az érdemi megbeszélések lefolytatására. Izrael nem ilyen készséges, inkább eredményeket vár: legyen csend, nyugalom, béke, akkor lehet beszélni a megszállt területeken fekvő palesztin „autonóm” területeken szolgálatot teljesítő katonaság kivonásáról. A retorika semmit sem változott a legsötétebb időszakhoz képest. Igaz, a politikusok sem sokat változtak, ugyanaz a szélsőséges izraeli kormány várja a palesztinok lefegyverzését, amely ellen a felkelés 2000-ben kitört.” 2000-ben valójában Ehud Barak volt hatalmon, aki példátlanul sok engedményt tett a palesztinoknak – egészen a belpolitikai támogatottsága teljes felmorzsolódásáig, ami a békekezdeményezéseire adott terrorista válasz miatt következett be. Sitkei ezután még hiteltelennek nevezi az izraeli vezetést, Ariel Saront pedig véreskezűnek. A Magyar Nemzet cikkírója szerint a terroristák „fegyveres szervezetek”, a polgári lakosság ellen elkövetett robbantásos merényletek „erőszakcselekmények”. Ha az izraeli vezetés éppen azt várja el a palesztin miniszterelnöktől, amit Sitkei szerint az maga is tenni készül, akkor a „legsötétebb időket” idézi fel, és hiteltelen. Saron „nem készséges”, pedig tudjuk, tárgyalni akar Abbásszal. Izrael biztonsági érdekei nem érdemelnek figyelmet. Sitkei semmilyen rációt nem tud felfedezni abban, hogy a katonaság visszavonásáról akkor lehet szó, ha a Palesztin Hatóság akarja és képes is egyedül megfékezni a terroristákat. Saron „véreskezű” (nyilván a Szabra és Satila menekülttáborokban elkövetett vérengzések miatt, amelyeket neki szokás felróni, noha keresztény arabok követték el). Arafatról egy rossz szó nem esik.
A 2003. május 8-i számban Szentesi Zöld László a terrorizmust a következőképpen definiálja: „A történelem tanúsága szerint az aktuális terrorista az a személy, aki fegyveres tevékenységet fejt ki a győztes ellen. Ez a meghatározás már csak azért is pontos, mert a terrorizmussal vádolt személyek meghatározását a XX. században minden esetben a többségi nemzetek, nagyhatalmak, a központi államhatalom képviselői terjesztették ki általános érvényű megfogalmazássá.” Ezek szerint nem az a terrorista, aki egy társadalom meggyengítése érdekében válogatás nélkül igyekszik minél több fegyvertelen civilt megölni. Nem attól terrorista valaki, hogy ezrek halálát okozva irodaépületeket dönt romba, vagy bevásárlóközpontokat és autóbuszokat robbant fel: a „nagyhatalmak” bélyegzik terroristának, pedig ő csak a győztes ellen „fejt ki fegyveres tevékenységet”.
A Magyar Demokrata 2003/13. számából: „Bush valóban az az elnök, akiről azok álmodtak, akik ténylegesen irányítják az Egyesült Államokat: műveletlen, szellemileg hátrányos helyzetű, anyagi téren mohó és korrumpálható, viszont kellőképpen egyszerűnek látszó és mégis képernyőképes, vagyis a hasznos idióta mintapéldánya. Annyira azonban nem korlátolt, hogy ne ismerné fel saját legelemibb érdekeit. Nyilván ezzel magyarázható az Izraellel és a zsidóüggyel szemben korábban hagyományosan ellenséges Bush látványos színeváltozása, ami az amerikai belpolitika legjelentősebb aktuális fordulata. Idősebb Bush Izrael-ellenesnek számított, külügyminisztere, James Baker pedig egyenesen kijelentette: "Fuck the Jews! They don’t vote for us anyway!" (ami némileg finomított fordításban azt jelenti, hogy "fütyülök a zsidókra, úgysem szavaznak ránk"). A Republikánus Pártot többé-kevésbé ugyancsak ellenségesnek tartották ügyükre nézve az amerikai zsidó közösségek. Emlékezetes, hogy amikor az ifjabbik Busht Al Gore ellenében elnökké választották, az izraeli és amerikai zsidók nyugtalanságuknak adtak hangot, tudván, hogy a texasi olajlobbihoz tartozó Bush-klán ezernyi szállal kötődik az arabokhoz. De azután jött a szeptember 11-ei "istencsapása" és valamennyi elődjéhez képest hirtelen Bush lett Izrael legfanatikusabb támogatója.”
„…amíg 1945 egyeseknek felszabadulás, másoknak a rabság kezdete, amíg 1956 egyeseknek még mindig ellenforradalom, amíg az arabok terroristák és az izraeli gyilkosok hõsök,…”
A példákat nem szaporítva, Izrael egyoldalú, ellenséges beállításban jelenik meg a médiában. Néhány csaló befektető (zavaros ingatlan- és üdítő-ügyek), társadalmilag haszontalannak tekintett befektetési ágak (plázák) jelennek még meg Izraellel és az izraeli-magyar kereskedelemmel kapcsolatban. Izrael életéről nagyon keveset lehet megtudni, és elenyésző a hivatkozás az ott élő magyarokra. Őket a jobboldal nem tekinti határon kívüli magyarnak.
A jobboldalnak sajátos a viszonya a jobboldali médiával. A baloldali médiát rendkívül kritikusan szemlélik, a baloldali médiamunkásoknál azonnal észreveszik a manipulatív szándékot. A megélhetési törleszkedést, a baloldali pártok, a baloldali kormány elvtelen kiszolgálását evidensnek tartják, felróják a pártállami múltat. Ugyanakkor a jobboldali médiával szemben semmilyen, akár enyhe vagy belső kritika sem létezik. A jobboldal politikusainak állítólag semmilyen ráhatásuk nincsen a jobboldali médiára, a jobboldali újságírók teljesen függetlenek, de szükség sincs arra, hogy bárki beleszóljon a munkájukba. Ami ott megjelenik, az nem a jobboldal felelőssége.
Ez a kép több okból hamis: először is, a jobboldali újságírók is elő akarják segíteni a jobboldal választási győzelmét, ezért nyilvánvalóan nem akarnak szembekerülni a jobboldal politikusaival. Másodszor, senki nem hiszi el, hogy a jobboldal vezetőinek nincs ráhatásuk arra, hogy mi jelenik meg a jobboldalon, ezért a jobboldal politikusai a közvélemény előtt mindenképpen felelősek a jobboldali sajtó stílusáért és tartalmáért – ha óvakodnak beleszólni, akkor azért. Harmadszor, ha a baloldali média manipulációs képessége és szavazótábor-összetartó ereje vitán felül áll, akkor ugyanez érvényes a jobboldalira is. A jobboldal politikusai foglyaivá válhatnak annak a magát megvalósító látszatnak, hogy a szavazótáboruk ugyanolyan egyoldalú és radikális, mint a sajtójuk. Ezzel viszont az egész magyarországi jobboldali politika kerülhet tévútra. A mai jobboldali sajtó a belpolitikában keményen antikommunista, a külpolitikában viszont az Új Baloldal antiglobalista, antiimperialista, anticionista, Amerika- és Izrael-ellenes nótáját fújja, anarchista-McDonalds-romboló beütéssel. Akik belföldön konzervatív szellemben a törvényes rend megerősítését, az állampolgári fegyelmet tartanák kívánatosnak, külföldön a vörös Che-Guevarás zászlók alatt masírozó, Molotov-koktélokat hajigáló, rendőrverő tüntetőkkel értenek egyet. Ezzel a magyar jobboldal eltávolodik a nyugat-európai kereszténydemokrata jobboldal fővonalától, és egy sajátos, posztkommunista-provinciális-populista stílust vesz fel. Meggyőződésem, hogy a magyar jobboldali választó nagyon szívesen azonosulna a nyugat-európai kereszténydemokrata értékekkel – ha azt kínálnák fel neki, mint a jobboldali táborhoz tartozás szellemi tartalmát! Ehelyett zavaros ideológiai egyveleget kap, ami már a jobboldal mértékadó értelmiségi köreit is egyre jobban zavarja, nem beszélve azokról, akik 2002-ben balra szavaztak, és akiket vissza kellene hódítani… Ha valaki ennek hangot ad, a legkevesebb, hogy a baloldallal való összejátszás vádját hozza a fejére.
Az izraeli jobboldal véleménye a jobboldali sajtóban elfogadhatatlannak van feltüntetve, szemben az izraeli vagy palesztin marxisták véleményével. A nyugat-európai polgári jobboldal Izrael-barát. Számukra az a fajta Izrael-kritika, ami megjelenik a magyar jobboldali sajtóban, már gyanús, Amerika számára pedig több mint gyanús. Véget kellene vetni annak a gyakorlatnak, hogy felelős politikusok helyett magándémonaikkal viaskodó publicisták adják meg a jobboldali külpolitika alaphangját, mert óriási károkat okoz, a hozadéka pedig nulla. Magyarországnak és azon belül a jobboldalnak semmilyen elszámolnivalója nincsen Izraellel. Minél tovább tesznek úgy a jobboldal politikusai, mintha semmi közük nem volna a jobboldali sajtóhoz, annál jobban azonosítani fogják őket vele; ez pedig könnyen kiszámíthatóan nagyarányú haiderezéshez, antiszemitázáshoz fog vezetni a választások közeledtével bel- és külföldön, bizonyítékul pedig a sajtóból veszik majd az idézeteket. Jobb volna ezt elkerülni.
Máshol már részletesebben írtam a véleményem szerint a legnagyobb károkat okozó hibáról, az antiszemita megnyilvánulásokkal szembeni érzéketlenségről. Nem világos számomra, hogy a parlamentben és a sajtóban dokumentálhatóan elhangzott antiszemita kijelentésekre miért nem érkezett határozott válasz a kormány és a Fidesz részéről, amikor pl. az FKGP ezt minden további nélkül megtette. Akár a balliberális elhatárolódási felszólítások miatti dac, akár a jobboldali térfélen szavazatmaximálási törekvés volt mögötte, a visszájára fordult, kontraproduktívnak bizonyult. Arra gondolni sem merek, hogy senki nem értette, mitől is kellene elhatárolódni.
A Fidesznek különösen a Likuddal, kisebb mértékben a Sinujjal volna érdemes élénk pártközi kapcsolatokat fenntartani, az ideológiai közelség okán. Ehhez persze nem ártana, ha a Likud nem mint a zsidó nácizmus képviselője szerepelne a jobboldali sajtóban.
Akinek nincsenek közelebbi ismeretei a zsidó kollektív tudatról, annak a számára meglepő lehet a konfliktusok egyik forrása: a zsidókat ért egyik legnagyobb trauma, hogy a magyar nemzet, amelyhez tartozónak érezték magukat generációk óta, 1944-ben kivetette őket magából. A magyar közigazgatás tevékeny szerepet vállalt a deportálásokban, a szomszédok, munkatársak pedig kíméletlenül elfoglalták a „felszabadult” helyeket és vagyont. A szimbolikus visszafogadás máig nem történt meg. Innét ered a sokat kárhoztatott „túlérzékenység”, illetve az antiszemitizmus vádjának a kihasználhatósága és indulati töltete. Ez a magyarázata annak a logikailag nehezen magyarázható jelenségnek is, hogy Kertész Imre inkább érzi otthon magát Németországban, mint Magyarországon, illetve, hogy Berlinben nagyobb biztonságban érzi magát, mint Budapesten. Tényszerűen Berlinben nagyobb a veszélye, hogy atrocitás éri zsidósága miatt. Németországban viszont a hetvenes években megtörtént az önvizsgálat, a szembenézés a múlttal. Az értelmiség és a politikusok összefogásával átformálódott a nyilvánosság, ami magába foglalta a zsidóság szimbolikus visszafogadását is. Németország nagy erőfeszítéseket tett a németországi zsidó közösség és kultúra újraélesztésére, egészen addig, hogy az Oroszországból emigráló zsidók letelepedését komoly kedvezményekkel segítették .
Külön nehezíti a helyzetet, hogy meggyőződésem szerint az ország nem képes szembenézni a holokauszttal addig, amíg nem nézett szembe a kommunizmus pusztításával és következményeivel. Ez a trauma a közelebbi, és ha nem is követelt annyi halálos áldozatot, az egész ország volt az áldozat. A nehézségek ellenére mégis egyszer rá kell lépni erre az útra. Nem lehet egészséges a társadalom a múlt feldolgozása nélkül. A „zsidókérdésben” történő megbékélés példája lehet a „kommunistaügyben” történő megbékélésnek. Végül is sok szempontból hasonló feladatokról van szó. Meg kell tudni, mi történt valójában, a bűnöket a lehető legszélesebb konszenzussal bűnnek kell nevezni, az áldozatokat áldozatnak. A fájdalmat és az együttérzést szimbolikus és közösségi szertartásokkal lehet átélhetővé tenni.
1.) Ki kell dolgozni a nemzetközi joghoz és elvárásokhoz illeszkedő koncepciókat a még nyitott kérdések (műkincsek, biztosítások, történelmi kutatás) lezárásához.
2.) Közeledik a II. Világháború befejezésének 60. évfordulója. Ez jó alkalom volna arra, hogy a II. Világháború máig élő hatásaival és következményeivel szembenézzünk, és a lehető legszélesebb rétegek számára elfogadható, történészi szemmel is hiteles kép alakuljon ki, ami részévé válhat a közös társadalmi tudatnak. Mindenhol Európában, ahol a II. Világháború alatt zsidóüldözés volt, alakult történészbizottság a múlt teljeskörű feltárására. Magyarország ebből is kimaradt. Egy olyan közalapítványra volna szükség, amely többpárti kuratórium vezetésével pályázatokat írna ki történészi kutatásokra, publikációkra, műsorokra, a kortársakkal, szemtanúkkal interjúkat készíttetne, és átélhető megemlékezés-sorozatot készítene elő, amelyeken az ország minden magyar áldozatot meggyászolhatna.
3.) Amennyire torzítás volna, ha a majdani Holocaust-múzeumban nem kapnának helyet a zsidómentők és a polgári ellenállás, ugyanannyira helytelen, hogy a zsidók ellen elkövetett nyilas atrocitások nem kaptak elegendő teret a Terror Házában, mint ahogyan a nyilasokkal szembeni polgári ellenállás bemutatása is nagyon esetleges (noha a mai polgári jobboldal szellemi elődeit tisztelhetné bennük). A 60. évforduló közeledte ennek pótlására is alkalmat adhat.
Mint a magyar közélet, a bel- és külpolitika sok más problémájánál, az Izraelhez és a magyar zsidósághoz fűződő viszonynál is a II. Világháború következményeinek a felszámolása a feladat.
Utolsó kommentek